Dosztojevszkij íráspoétikájához A Megalázottak és megszomorítottak Hoffmann felőli olvasatának lehetőségei

Absztrakt

A Megalázottak és megszomorítottak című Dosztojevszkij-regényt ma az író kevésbé népszerű művei között szokás számontartani; mintegy a dokumentarista kéziratra épülő-, illetve a sok tekintetben ars poetikus elbeszélés kiforratlan, átmeneti képződményeként. A szakirodalom számára azonban ezzel együtt is az életmű olyan egyedülálló darabja, mely a hatvanas évek elejére beálló alkotói szemléletváltást a maga egészében jeleníti meg.

Ebben a művében Dosztojevszkij nyíltan szembefordul saját negyvenes évekbeli, romantikus múltjával, s kíméletlen karikatúrát fest a „schillerista idealizmus” különféle megnyilvánulási formáiról. Épp emiatt fontos azonban látni azt is, hogy ebben az eljárásban – a regény közismerten összetett irodalmi kódoltsága mellett – legnagyobb segítségére még mindig ugyanaz az E. T. A. Hoffmann szolgál, akit Dosztojevszkij kamaszkora óta szakadatlanul csodált, s akinek legjellemzőbb szövegalkotó technikái eleve is a korai német romantika esztétikai- filozófiai nézeteihez való szkeptikus-ironikus viszonyt tükrözték. Jelen tanulmány kifejezetten a hozzá fűződő intertextuális jelentésképződést vizsgálja, arra a kérdésre keresve választ, hogy miként generálják a különféle Hoffmann-szövegek a regényi szüzsét; mennyiben élnek tovább és/vagy hogyan íródnak át (destruálódnak) Dosztojevszkij művében a tőle származó romantikus minták.