A nyelv mint ellenség. Agota Kristof szövegei

Abstract

Agota Kristof Trilógiája – különösen, mióta az első részből készült film Szász János rendezésében komoly nemzetközi sikereket aratott (Karlovy Vary Kristály Glóbusz-díj, Oscar-díj döntő) – rendkívül népszerű mű Franciaországban is, mint ahogy az írónő más szövegei (regények, novellák, drámák) úgyszintén. A Trilógiában éppúgy, mint Agota Kristof számos más szövegében (Az analfabéta, Tegnap, s több novella) az emigráns/bevándorló alakja, a Másiknak ez a reprezentációja gyakran előfordul. Sajátságos narratív szövegeljárások miatt, melyekre a legérdekesebb példák éppen a Trilógiában fordulnak elő (amely szövegben sokrétű játékot fedezhetünk fel a cselekmény elemeivel, a szereplőkkel mint testi létezőkkel, továbbá a nevekkel, személyes névmásokkal és bizonyos narrációs eljárásokkal), ezt a narratív életművet úgy is tekinthetjük, mint amelynek legfontosabb tétjei láthatóvá tenni az emigrációs identitás komplexitását, a határátlépés motívumát felhasználva rámutatni a vele járó transzgressziókra, és érthetővé tenni azt a sajátos nyelvvesztést, amely mindamellett nyelvi nyereségként is értékelhető. Az utóbbi lépés megtételéhez az ezzel a veszteséggel-nyereséggel születő új nyelvet a Másik nyelvének kell tekintenünk, amelyet Deleuze és Guattari nyomán nomádnak, Homi K. Bhabha kifejezésével élve hibridnek, Donna Haraway manifesztuma után pedig kiborgnak is nevezhetünk.