A beszéd digitális korunkban pedagógusjelölt hallgatók értékítéleteinek tükrében

Abstract

Digitális korunkban nemcsak a mindennapok világában szorult háttérbe az élőszó. Az oktatásban már néhány évvel ezelőtt sem volt „divat” a szóbeliség, sokkal inkább az írásbeliség dominált például a számonkérések alkalmával. Sajnos ez a tendencia napjainkra sem változott. Az írás olyannyira elsődleges a szóbeliséggel szemben, hogy az ún. „beszédes” tárgyakban, mint a magyar nyelv és irodalom, történelem, földrajz is visszaszorulóban van a szóbeli feladatok vagy a szóbeli számonkérés aránya. Jól illusztrálja mindezt egy friss kérdőíves felmérés eredménye, amelyben a megkérdezett leendő pedagógusok, gyógypedagógusok, logopédusok többsége vélekedett úgy, hogy a középiskolai magyar nyelv és irodalmi tanulmányaik során inkább írásbeli kommunikációs gyakorlatokat oldottak meg, és az érveléssel kapcsolatos feladataik is nagyrészt írásbeliek voltak (Laczkó, 2015a). Így nem csoda, ha a jól ismert kép, amely szerint diákjaink nemcsak a kötetlen társalgási témákban, de a kötött szituációkban, az érettségi vizsgákon sem képesek szóbeli feleleteik adekvát tolmácsolására, egyre gyakoribb. Tény, hogy a digitális eszközök teremtette nyelv írásbeli munkáikban is egyre jobban tért hódít, ami indokol(hat)ja az írott nyelvi regiszter normáinak tudatosítását és az írásos gyakorlatokat. Ám nézetünk szerint az írás a legmagasabb rendű kommunikációs tevékenység, ami a beszédet és az olvasást egyaránt feltételezi.