Az elmondhatatlan és elhallgathatatlan : (antropomorfikus versus figuratív a költészetben, a poétikában és a pszichoanalízisben)

Absztrakt

A modernitás, a szelf és a líraiság összekapcsolása, és ezen a hármason keresztül valamiféle dekonstruktív szubjektivitáselmélet megfogalmazása meglehetősen korán, már 1965-től kezdve érzékelhető volt Paul de Man munkáiban. Az elgondolás centrumában a líra, pontosabban a „lírai” áll. Nemcsak arról van szó, hogy „de Man számos kései esszéje, nem épp könnyen érthető módon a líra fogalma köré összpontosul”, hanem mintha az egész dekonstrukciós irodalomfelfogás e témán keresztül fogalmazódna meg. Mindennek hátterében egy még átfogóbb, dekonstruktivista szubjektumfelfogás körvonala, a szubjektum létformáinak és működési folyamatainak elmélete is rekonstruálható. De Man líraiság felfogása elsősorban egy nietzschei, metafizikán túli episztemológia kibontására épül. Különös viszont az, hogy – De Man határozott távolságtartása (mondhatnánk: „ellenállása”) ellenére – ez a szelffelfogás jól páhuzamosítható a pszichoanalízis bizonyos klasszikus és jelenkori (főleg lacani) elképzeléseihez, olyanokhoz, amelyek nem a szelf annak működési/megismerési folyamatát állították a figyelem középpontjába. Kortársai közül a felszínen különbözőnek látszó, valójában viszont sokban hasonló, a líraiságra mint a szubjektum működési modelljére koncentráló (nyíltan pszichoanalitkus háttérre is építő) elgondolást dolgoz ki Julia Kristeva, párhuzamokat találhatunk Derrida e témáról szóló megjegyzéseiben, és érdekes kontrasztot, másféle utat Philippe Lacoue-Labarthe Celan-interpretációjában.