Szerelem és idegenség Magyarok egy német verskötetben

Absztrakt

A „német költészet atyjának” nevezett Martin Opitz költészete és ellentmondásos személyisége iránt megújuló érdeklődés újabb kutatási irányt jelölt ki az ún. költői önmegismerés területén. Fontosnak bizonyult itt a Teutsche Poëmata (Német költemények) különböző kiadásainak kritikai összehasonlítása. Köztudott, hogy költeményeinek első gyűjteményes kiadása, tudta nélkül, Julius Wilhelm Zincgref gondozásában jelent meg 1624-ben Strassburgban. Ez a strassburgi kiadás 149 költeményt tartalmaz, Opitz az új, általa szerkesztett breslaui (Boroszló, ma Wrocław) kiadásba (1625) negyvennégyet nem vett fel ezek közül. A legfontosabb, és ezzel a kompozíciót is érintő poétikai változtatást az jelentette, hogy Opitz a kötetkezdő és kötetzáró költeményeket kicserélte: a strassburgi kiadás az An die Teutsche Nation (A német nemzethez) című verssel kezdődik. Ebben azt kéri, fogadja hazája jóindulattal fiatalkori szerelmes verseit és ígér ezután majd egy más, jobb művet. A breslaui kiadás 166 különböző műfajú költeményt tartalmaz nyolc könyvben. Az első könyv, amelyben vallásos témájú versek szerepelnek, egy 300 soros himnusszal kezdődik, címe „A mi urunk és megváltónk Jézus Krisztus örömteli születésnapjára”. Az Opitz által összeállított három kiadásban kettőnek is ez áll az élén, a harmadikban, amikor az élmény talán már nem volt olyan fájdalmas, a közepe után. A költemény kezdő sorai világossá teszik, hogy Erdélyben íródott (nem szerepelt nyilvánvalóan a strassburgi kiadásban) és rendkívül elítélően beszél az ottani emberekről és körülményekről. A kötetzáró vers (ami után csak az Exegi monumentum átköltése következik) egy búcsúvers: „Amidőn Erdélyből hazájába indult”. Itt honvágytól gyötörve keserűen búcsúzik a barbár (magyar) néptől. A kutatás szerint Opitz Erdélyben vált német nemzeti költővé.