nCOGNITO - Kognitív Kultúraelméleti Közlemények

Figyelemirányítás és medialitás. Előszó

Aradi Csenge, Domsa Zsófia, Horváth Márta, Szabó Judit — Sun, 18 Aug 2024 00:00:00 +0200

Fotografikus percepció és kogníció a generatív média korában

Dragon Zoltán — Sun, 18 Aug 2024 00:00:00 +0200

A fotográfia kompozíciós szabályrendszerét a festészettől örökölte, és a digitalizáció térnyerésével egyre prominensebbé váló számítástechnikai fotográfia percepció szempontjából nem hozott újdonságot, hiszen a klasszikus fotográfia esztétikai modelljét reprodukálja. Azonban a kortárs generatív mesterséges intelligencia már elmozdulást mutat a korábbi szabályszerűségektől. Ha a fotografikus kép maga kognitív struktúra (Sandström 2007), a kép jelentésének létrehozásában az interakció során az emberi megértés stratégiái folyamatosan visszacsatolásként, adattáplálékként értelmezhetőek a generatív rendszerek algoritmusai számára. Ennek következtében ezek a rendszerek elvileg egyre pontosabban képezik le nem pusztán a fotográfiai kép alapvető (vagy akár azon jóval túlmutató) jellegzetességeit, de azt is, hogy a néző pontosan mit lát meg, mit néz, mit keres egy képen.

Mindemellett azonban a generatív kép kísérteties marad a befogadó számára, ami abból a furcsa jelenségből ered, hogy a percepció során észlelt figyelemfelkeltő aspektus a kognitív, motoros válaszreakciók gyakorta felülírnak (lásd: Moshel et al. 2022). Tanulmányomban arra keresem a választ, hogy miként ragadható meg ez az elcsúszás vagy kisiklás a befogadó szempontjából, illetve milyen elméleti és kritikai keretben vizsgálható az, ahogyan a kognitív folyamatok felülírják a primér érzékletet.

Fényképek és rajzok figyelemterelő szerepe egy norvég önéletrajzi képregényben

Domsa Zsófia — Sun, 18 Aug 2024 00:00:00 +0200

A képregényekben szereplő fényképek évtizedek óta a képregénykutatás homlokterében állnak. A fényképek rajzolt közeghez képest eltérő medialitása és a valósággal való szorosabb viszonya kihat arra, ahogy a fotókat magukba foglaló képregények egészét értelmezzük. Tanulmányomban azt vizsgálom, ahogy a norvég Steffen Kverneland En frivillig død [Önkéntes halál, 2018] önéletrajzi képregényében megjelenő családi fényképek a grafikus narratíva eszközeként az ábrázolt helyzetek mentális beágyazottsági szintjeinek növelését eredményezik. Kverneland memoárjának központjában az öngyilkosságot elkövető apa portréja áll. A képregény a családi fotóalbum keretét használja, amelyben a képek átjárást biztosítanak a diegetikus és extradiegetikus világ, a jelenbeli narráló én és a múltat megtapasztaló én gondolatvilága, a történetmesélés személyes és közösségi szintje között. A fényképek a valóság egy szeletét rögzítik, ám az elbeszélés hitelességét igazán azzal bizonyítják, hogy átrajzolt változataikkal együtt az emberi emlékezet képlékenységét ábrázoló mű dinamikus elemeivé válnak. A fénykép-rajz transzformáció miatt kialakuló szaliencia három példáján keresztül mutatom be, hogy a szöveges elemek, fényképek és rajzolt változataik hogyan terelik az olvasó figyelmét a képek elsődleges funkciójáról az öngyilkosság gondolati hátterének és a hozzátartozók gyászmunkájának szociokognitív összetettségére. Tanulmányom távolabbi célja, hogy hozzájáruljon a magyar képregénykutatáshoz azáltal, hogy felhívja a figyelmet erre a kiemelkedő norvég grafikus regényre, amely az északi országok gazdag képregényirodalmát kiválóan reprezentálja.

A nagy sövényen túl

Benyovszky Krisztián — Sun, 18 Aug 2024 00:00:00 +0200

A tanulmány a szószerinti és a figuratív jelentés közötti dinamikát vizsgálja Ursula K. Le Guin A vadorzó (The Poacher) című novellájában, mely a Csipkerózsika kiegészítő átirata. Azt kívánja bemutatni, hogyan, milyen elbeszélői stratégiáknak és retorikai alakzatoknak köszönhetően távolít el minket rendre a szöveg a szószerintiségnek a szintjétől, azt a benyomást keltve, hogy itt többről is van szó. A tárgyi és természeti környezet elemei, illetve a dinamikus, cselekményképző motívumok ugyanis valami másnak a jelévé alakulnak át. Le Guin úgy írja újra a klasszikus mesét, hogy közben magát ezt a tevékenységet – az idegen szövegvilágba való behatolás és annak rendjébe való beavatkozás műveletsorát allegorizálja; nem tolakodó didaktikussággal, hanem visszafogottan, a történetből szervesen kibomló módon. A vadorzó alakja és aktivitása az újraírás felől nézve nyeri el rejtett jelentését. Ez a „kettős hangzás” az olvasó figyelemének megosztásához, a két jelentésszint közötti folyamatos oszcillációhoz vezet, és a belemerülő olvasás kizökkentésével jár együtt. A tanulmány ezt a jelenséget narratológiai, retorikai, szemiotikai és kognitív poétikai vizsgálódási szempontok bevonásával igyekszik közelebbről megvilágítani.

Figyelem- és termelésirányítás Esterházy Péter Termelési-regényében

Molnár Gábor Tamás — Sun, 18 Aug 2024 00:00:00 +0200

A tanulmány Esterházy Péter Termelési-regényére összpontosítva tekinti át a figyelem néhány lehetséges irodalom- és olvasáselméleti vonatkozását. Egy olyan szövegrész olvasásából indulok ki, amely könnyen érthető a szocialista-realista, vagy tágabban a mimetikus kódokat előtérbe állító irodalmi elvárásrendszer szatírájaként. A termelésirányítási közegben játszódó jelenetből kihasított passzus olvasható úgy is, mint ahol az irodalom ideologikus, az „eszmei mondanivalót” előzetesen adottnak vevő felfogása ütközik egy újszerű és komplex, „parametrikus” felfogással, amely nem az ismertnek vélt valóság visszatükrözésének elvére, hanem a dinamikus, változó és nehezen kiismerhető vagy megjósolható valóság irodalmi „modellezésére” épít. A tanulmány a szövegben figyelemfelkeltő helyen szereplő „parametrikus programozás” kifejezés lehetséges irodalom- és művészetelméleti konnotációit, valamint ezeknek az Esterházy-regény poétikájával való összefüggéseit elemzi néhány releváns szövegrészlet közelebbi olvasása révén. Ezen keresztül világít rá arra, hogy Esterházy regénye milyen sajátos figyelemaktusok végrehajtására készteti az olvasót annak érdekében, hogy utóbbi képes legyen a szöveget értelmes esztétikai tapasztalatként befogadni.

Közös figyelem és teatralitás

Szabó Judit — Sun, 18 Aug 2024 00:00:00 +0200

A közös figyelem (joint attention) azt a kognitív képességet jelöli, hogy az ember képes figyelmét megosztani egy tárgy és egy (vagy több) megfigyelő között, és a többi megfigyelővel együtt tudja, hogy mindannyian ugyanazt a tárgyat figyelik. A széleskörű szakirodalom és nagyszámú neurokognitív vizsgálat alapján a közös figyelem mérföldkövet jelent a magas szintű kognitív képességek kialakulásában:
szerepet játszik a nyelv és a kommunikáció (Michael Tomasello), illetve a tudatelmélet megjelenésében (Simon Baron-Cohen). A közös figyelem eredetére vonatkozó evolúciós magyarázatokban nem alakult ki konszenzus, és az utóbbi években több olyan elmélet is napvilágot látott, amely a közös figyelem emberre jellemző összetett formájának fejlődését összefüggésbe állítja korai kulturális gyakorlatok (performativitás, rítus, hipotetikus játék) kialakulásával (Fritz Breithaupt). Jelen tanulmány ezt az elméleti felvetést követve nyújt betekintést az attikai tragédia előadási gyakorlatainak kutatásaiba, amelyek a fennmaradt szövegek alapján a közös figyelem irányításának változatos formáit azonosítják (A.C. Duncan).