Monokauzalitás és pszeudointencionalitás Az elbeszélés két kognitív elve

Absztrakt

A történetmondást mindeddig a magyarázatra való kognitív hajlamra vezették vissza. Jelen tanulmányban a magyarázat kognitív műveletét az ok intuitív azonosításaként értelmezzük, amely Peirce "abdukció" fogalmával egyenértékű. Evolúciós szempontból ez a fajta következtetés igényesebb, mint az indukció (amely a tapasztalati tanulás minden formájában jelen van), és kevésbé igényes, mint a dedukció (amely az általános elvek explicit ismeretét igényli). A történetek e három modell bármelyike szerint felépülhetnek: szerveződhetnek a példa (dedukció), az eset (indukció) vagy a "detektív" elbeszélés (abdukció) szerkezetének megfelelően. Ezek a narratív struktúrák azonban nem feltétlenül tükrözik a történetek tényleges kialakulását. Amint azt az úgynevezett városi legendák mutatják, a történetek igen gyakran nem "abduktív módon" keletkeznek, azaz nem egy tényleges esetből indulnak ki, amelynek okát azután elbeszélik, hanem "deduktív módon" egy általános tudásból indulnak ki, és így egy lehetséges esemény bekövetkezését mesélik el. A városi legendák példája továbbá azt mutatja, hogy az elbeszélői kauzalitás általában monokauzális, valamint hogy a fizikai kauzalitást gyakran felváltja egy morális kauzalitás, amely egy felettes intencionalitást (például "istent" vagy "sorsot") feltételez. E tendenciák mindegyike evolúciósan magyarázható: a monokauzális gondolkodás annak ellenére, hogy megbízhatatlan, statisztikailag sikeresebb lehet a döntéshozatalban, mint az összetett, többtényezős ok-okozati összefüggések időigényes mérlegelése; a költői igazságosság ál-intencionalitása pedig az Ernst Topitsch által "szociomorfizmusnak" nevezett veleszületett diszpozícióra vezethető vissza, melynek a csoportos lét és a társadalmi hierarchiák kontextusában van jelentősége.