"Semmi – gondolta – nem volt még ilyen érdekes” Pszichonarráció és a bizonytalanság megtestesült tudata Neil Gaiman gótikus meseregényében

Absztrakt

 A korporeális és kognitív narratológia eszköztárára támaszkodó, szövegközeli olvasat Neil Gaiman Coraline című regényében a gyerek főhős belső monológjaira koncentrál, melyek a ‘kísértetiessel’ való fizikális konfrontációi során fogalmazódnak meg elméjében, mint a bizonytalanság elmondhatatlan testi élményének önreflexív manifesztációi. A freudi pszichoanalízis értelmében a furcsamód ismerős, visszataszítón vonzó, elfojtott ösztönkésztetéseket idéző, s így az értelmezhetőséget és megfogalmazhatóságot meghaladó kísérteties élményének megfogalmazása lesz a tét. Coraline pszichonarrációja (Cohn, Nikolajeva) megkísérli a zavaros, zavaró érzékszervi impressziók keltette kognitív disszonancia közvetítését, igyekszik megfelelő nyelvi formát lelni a tudatelőttes, homályos, elbeszéletlen érzések, észlelések kifejezésére, melyek valójában sosem hangoznak el, hiszen mindvégig csak a fokalizátor elméjében lesznek megtestesülve. A gyerekgótika narratív sajátosságai nyomán a kísérteties uncanny végül szórakoztató funcanny élménybe torkollik.