Az együttérzés ellen: Hannah Arendt poétikája Eichmann, Melville, Billy Budd és a politikai képzelőerő

Absztrakt

A jelen dolgozat Hannah Arendt Eichmann Jeruzsálámben, tudósítás a gonosz banalitásáról (1963), A Forradalom (1963), valamint Az emberi állapot (1958) és a Múlt és Jövő között (1961) című művein keresztül azt vizsgálja, hogyan kérdőjelezi meg Arendt a részvétnek tulajdonított jótékony politikai és társadalmi szerepet. A részvét közelségétől el fogunk jutni az irónia politikájához. Ez az irónia azonban, mint látni fogjuk, nem a részvét ellentéte, hanem egy olyan kettős hang, amely az ént és a másikat, sőt, a „többieket” egyaránt képviselheti, s ily módon a szolidaritás diszkurzív megfelelőjévé válik. Ezzel párhuzamosan rámutatok, hogy Arendt a csöndet vagy a beszédre való képtelenséget politikailag irrelevánsnak tartja, miközben kitüntetett közösségi szerepet tulajdonít az elbeszélésnek, pontosabban annak a kompakt, száraz, érzelemmentes kifejezésmódnak, amely történelmi és politikai relevanciával is rendelkezik.