Határtalan utazás, avagy követ-e normát az útleíró?

Absztrakt

Az utazás társadalmi gyakorlatával, illetve az útleírással foglalkozók számára a határ és annak átlépése, megsértése számos kontextusban elemezhető fogalomnak tűnik. A diszciplína szerint rendeződő alapállásokból levezethető megközelítések közül tanulmányunk az útleíró által magára nézve kötelezőnek vagy akár csak mérvadónak tekintett szövegalkotási és rendezési elvekre, szabályokra, műfaji korlátokra („határokra”) kíván rákérdezni, 18–19. századi francia nyelvű útleírások alkotta korpusz alapján. Mindezt motiválja az, hogy – az ismétlődő erőfeszítések ellenére – az útleírás meghatározása a francia kutatásban mindmáig nem kanonizált, sőt, egyes kutatók szerint – éppen a vizsgált korszakra vonatkozóan – az útleírás legfőbb ismérve a változatosságban, a normák közé szoríthatatlanságban rejlik. Az utazás, a megfigyelés és a leírás rendszerbe foglalását célzó módszertani kísérletek felvázolását követően saját elemzési módszerünkre támaszkodva arra mutatunk rá, hogy az útleírás műfajába besorolható szövegek státusza olvasói döntés eredménye, s hogy a kutatás fő feladata nem a szabályok előkeresése, hanem a szöveg megközelíthetőségét lehetővé tévő olvasásmódszertan(ok) kidolgozása.