Adaptációs stratégiák a felsőoktatásban egy mentorrendszer tapasztalatai

Absztrakt

A tanulmány a COVID-19 világjárvány következtében megváltozott felsőoktatási körülményekhez való alkalmazkodás egy Magyarországon kevéssé ismert komplex eszközét mutatja be, amely túlmutat a hagyományos válság- és változásmenedzsment-megoldásokon, a távolléti oktatás pedagógiai megfontolásain és technológiai támogatásán egyaránt. Az eszköz egy kivételesen szűk határidővel létrehozott, mégis a teljes oktatói kört lefedő mentorrendszer, amely a tudás és készség figyelembevételével kialakított szakmai komplementer mentori kapcsolatokra épül. A tanulmány bemutatja a rendszer bevezetésének hátterét, a bevezetés folyamatát és részleges eredményeit. Az eredményesség teljes feltárása és a jövőbeni korrekciók, fejlesztési irányok meghatározása érdekében részben ismerteti a megvalósult pilot kutatás és a jelenleg is folyamatban lévő átfogó kutatás (előzetes) eredményeit is. A bevezetés legfőbb tanulsága, hogy a hagyományostól eltérő, nem hierarchikus szervezeti struktúra, a készség- és szakterület-alapú szervezési elv fokozta a korábban alá-fölérendeltségi viszonyban álló (pl. témavezető-témavezetett) személyek közötti bizalmi kapcsolatot és a kollegialitást, ami kitágította a tanulási folyamatot serkentő reflektív teret (Higgins és Kram, 2007), és utat nyitott a tudásmegosztási folyamatok szervezetbe ágyazott újjá-, illetve átalakulásának. Mindez alkalmat ad arra is, hogy a felsőoktatás (illetve a konkrét intézmény) önreflektíven viszonyuljon a távolléti oktatáshoz, és ennek hatására szélesebb spektrumú intézményfejlesztési célokat is kijelöljön, a mentorrendszert minőségtámogató funkcióként értelmezze a kari minőségirányítási rendszer egyik pillérjeként.